2011. április 26., kedd

Húsvét

Az elmúlt napok a Húsvét jegyében teltek. Számomra első alkalommal volt igazán mély üzenete. Elgondolkodtam, mit jelent Jézus élete, mit szimbolizál.
Mindannyian szenvedünk, csak másként. Mindannyian cipeljük a keresztünket, csak különbözőeket. Mindegyik nehéz, néha úgy érezzük, nem bírjuk tovább, összeroskadunk. Aztán valaki megtörli homlokunkat, és tovább megyünk. Meg kell tanulnunk szeretni a keresztünket, mert ettől leszünk azok, akik. Jézus megmutatta nekünk, fájdalom, szenvedés vezet a feltámadáshoz. Az ő élete mindannyiunk élete. A halál nem a vég, hanem egy új kezdet. A feltámadás a Lélek feltámadása, újjászületése. 
Az elmúlt napokban közel éreztem magam Istenhez és Jézushoz. Ők mindig velünk vannak. Nem kellett templomba mennem, hogy ezt megértsem, a Lelkem érezte meg, Jézus itt él bennem, a szívemben!
Jézus megmutatta, mik lehettünk, ha megértjük őt és az általa közvetített szeretet üzenetét.
Épp illik ide egy ősi magyar mantra: Isten vagyok. Istennő vagyok. Fény vagyok.


2011. április 18., hétfő

A Csodaszarvas legendája...

Blogtársamnak...

 … Ennek elõtte sok ezer esztendõvel, messze keleten élt egy híres hatalmas fejedelem. Nimród (Ménrót) volt a neve. Ez a Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két deli vitéznek, akiknek maradékai a hunok és magyarok. Amíg legénnyé serdültek, együtt vadásztak édesapjukkal, majd Nimród megöregedett, ketten kalandozták be hazájuk földjét: minden szegét-zugát ismerték annak. Egyszerre csak elfogta a vágy mindkettõnek a szívét: túlmenni az ország határán, hadd lássák, mi van ott. Fölkerekedtek ötven-ötven válogatott vitézzel, s vadászgatás közben elkalandoztak messze, messze, az országuk határán túl. Szemük, szívük eltelt gyönyörûséggel. Rengeteg erdõk, végtelen rónaságok, amerre mentek. Nagy csordákban csatangoltak a mindenféle vadak. Külön-külön fogtak egy-egy vadat, s úgy vették ûzõbe. Egyszer aztán egy szarvason akadt meg a szemük: csodaszép állat volt, nem láttak még ehhez hasonlatost. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, és lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengõ nádszál: a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet. Ûzõbe vették ezt a csodaszép szarvast, vágtattak utána, mint a sebes szél, nyomukban a vitézek. Hol eltûnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta csalogatta Hunort és Magyart. Reggeltõl estig kergették a szarvast, de hiába, alkonyatkor eltûnt egy ingoványos helyen, sûrû nádas rejtekébe. Soha többé nem látták. De ha a csodaszép szarvast meg sem foghatták, elvezette ez õket olyan szép földre, amilyent még nem láttak. Gyönyörû sziget volt ez: körös-körül rengeteg erdõk és folyóvizek. Övig gázoltak fûben, virágban.

   Már több napja voltak a szép szigeten s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem láttak. Fölkerekedtek hát, hogy nézzenek széjjel. Velük volt a száz vitéz. S ím, amint bolyonganak a nagy rónaságon, egyszerre csak szemük, szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány táncolt karikába-körbe, csörgedezõ forrásnak a tövén. Szépen összefogództak – lehettek százan, ha nem többen – s úgy keringtek körbe, a kör közepén pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettõ, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Összenézett Hunor és Magyar, a többi vitéz is, semmit sem szóltak, de egyet gondoltak: hirtelen közrefogták a leányokat, ki-ki egy leányt fölkapott a nyergébe s azzal elvágtattak sebes szélnél sebesebben. Hunor és Magyar azt a két leányt kapták fel nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Még aznap nagy lakodalmat laktak: egyszerre volt a lakodalma Hunornak, Magyarnak s a száz vitéznek. És megáldá Isten a frigyüket. Szaporodtak ivadékról ivadékra. És telt, múlt az idõ, eltelt vagy száz esztendõ, s Hunor és Magyar nemzetsége úgy megsokasodott, hogy nem volt elég tágas a szép sziget. Új hazát kellett keresniük.

   Az új haza sem volt elegendõ már száznyolc nemzetség után, megint új hazát kellett keresniük. A hun nemzetség vezérei azt javallották, menjenek nyugat felé, a magyar nemzetség vezérei, hogy menjenek vissza a régi hazába, honnét Hunor és Magyar elszakadtak. Végezetül is abban maradtak: a hunok menjenek nyugatnak, s ha elég nagy földet találnak, adják hírül, s utánuk mennek. Így kerültek a hunok a Kárpát-medencébe, és a magyarok elvándoroltak kelet irányába.


  

Mese, mítosz…

A pénteki Atlantiszról és más elveszett világokról szóló előadás után elgondolkodtam, hogy mennyire eltávolodtunk a mítoszok, mesék világától. Régen a mondák nemzedékről nemzedékre szálltak, öregek meséltek fiataloknak. Amikor kislány voltam, imádtam, ha a  nagyi mesélt a gyermekkoráról, régi időkről. Változó, rohanó és túlságosan materialista világunkból eltűntek múltunk eme emlékei. Felnőtt fejjel kellett rádöbbentem, nem ismerem, vagy csak alig, a magyar népmeséket, mondákat, az ókor történeteit, és sorolhatnám tovább. Hogyan tudnám továbbadnia akkor? Így hát, arra az elhatározásra jutottam, ideje alászállnom a rég múlt történeteibe.

Egy szösszenet az előadásból:
Ha bele harapsz egy almába, jusson eszedbe, minden alma őse atlantiszi. Az első almafák az elveszett szigeten ontották gyümölcseiket.


2011. április 15., péntek

A lélek hangja...

Ma szeretnék egy verset megosztani veletek. Bevallom, én ritkán olvasok verseket, pedig ha megteszem, mindig magukkal ragadnak. Ismert sorok, mégis mindig új jelentéssel bírnak.
Nem vagyok híve a verselemzésnek, mert ma már tudom, mindenki számára más tartalommal bírnak. Sőt, mást jelentett a középiskolában és mást most és megint mást fog pár év múlva.
A vers a Lélek hangja. Egyik Lélek szól egy másik Lélekhez.


Vörösmarty Mihály: A merengőhöz  (Laurának)
Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalul, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bízhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A bírhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hízelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifjú szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könnyűt.



2011. április 12., kedd

Testünk üzenete...

A fizikai testnek vannak korlátai, igényei, foglalkozni kell vele. Rohanó világunkban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni jelzéseit. Kicsit így tettem én is, pedig az átlaghoz képest, azt gondolom, oda figyelek. Mégis rám koppintottak.
Kezdődött a derekammal, aminek következtében napokig a padlón fekve éreztem csak jól magam. Tanulságos volt, mert így végre volt időm, gondolkodni, elmélkedni, és nem utolsósorban pihenni. Bizony, azt hisszük, mindent bírunk, de aztán egyszer csak a súly alatt összeroppanunk. Lassítottam, mindent nem lehet egyszerre, be kellett látnom.
Aztán a múlt héten a gyomrom döntött úgy, ideje átértékelnem étkezési szokásaimat. Nagyképűen azt gondoltam, én bizony egészséges vagyok, hát, nem. Leginkább a rendszerességet kell bevinnem életembe, és a mértékletességet, azt gondolom.  Évek óta folyamatosan változik kamrám tartalma, mert bizony, rá kell jönnöm, sok egészségtelen élelmiszert akarnak ránk tukmálni. Arról nem is beszélve, mennyi fogyókúrás módszer kering, ember legyen a talpán, aki eligazodik közöttük. A saját bőrömön tapasztalom, a legmegbízhatóbb, amit saját testünk mond. Ideje odafigyelni rá!
Miután ilyen bölcsen rájöttem erre, el is határoztam, ideje komoly felnőtt nő módjára étkeznem, élnem. Nem kell megvenni a drága termékeket, a legújabb trendi szakácskönyveket, egyszerűen figyeljünk befelé és pontosan tudni fogjuk, mire van szükségünk!

Újuljunk meg! Tisztuljunk! Frissüljünk! Szépüljünk!



2011. április 6., szerda

Blogtársamnak...

Bár épp a káoszt éled,
S most még nem így véled,
De egy lehetőség ez, melyet meg kell élned.
S bár úgy látszik, most behúztad a féked,
S a világ most épp szerteszéled,
De ez így van jól, fejlődésnek ez az egyik titka,
Ez bizony ilyenkor egyáltalán nem ritka.
Kérdések közt világosság gyúllik,
Rendbe lép a káosz, amely el is múllik…



Vajon...



Zavaros gondolatok cikáznak a fejemben, aminek oka egy beszélgetés.
Egyszer, valamikor, azt mondtam önmagamnak, a Sorsra bízom, mikor adatik meg számomra az anyaság öröme. Ahogy telik az idő egyre inkább vágyom rá, néha talán túlságosan is. Nagyon tudok örülni mások boldogságának, mégis valahol szomorúság is bujkál bennem.
Egyik délután, egy éppen szülés előtt álló kedves ismerősömmel beszélgettem, akik szintén sokáig vártak, és végül kértek orvosi segítséget. Ő mondott valamit, ami kicsit elbizonytalanított eddig biztosnak vélt álláspontomban. Elhangzott egy mondat, mi szerint, el kell tudni fogadni a Sors kínálta kapaszkodókat és segítségeket.
Vajon a Sors küldi a jeleket, mit tegyek? Vajon én irányítok, és én akarom azt hallani, hogy van megoldás? Vajon hogyan tudok kusza érzéseim kavalkádjában eligazodni? Vajon, hogyan találom meg saját utamat és ez által a helyeset?

2011. április 1., péntek

Szomorkás hangulat…

 

Alapvetően jó kedélyű lány vagyok, de ma kicsit melankolikus a hangulatom. Kinézek az ablakon. Kicsiny eső felhők kúsznak az égen, csepereg. Sír az ég, de tavasz illat van. Kezd életre kelni a természet. Újjászületik. Tegyük mi is!
Ákos egyik dala jut eszembe. Ma ez vagyok én! Miként kapcsolódik ez a tavaszhoz?
A Lelkem biztosan tudja…


Jártunk lehajtott fejjel
Azt hittük, soha nem jön el.
De amikor megszületett,
Felemelte a lehajtott fejeket.

Ünnepe forró, asztala dús
A vándor hazatér, örvend a bús
Kisírt szemedet emeld az égre
Sóhajts fel lassan: köztünk vagy végre!

Én hiszem és tudom
Hogy ő a Megváltó
Akire vártunk, az Örömhír hozó.

Megálmodtuk minden álmunk
És álmatlanul egyre csak vártunk
Váltottunk hitet, mint más az ingét
Most megjött és nem kell több bizonyíték.

Ünnepe forró, asztala dús
A vándor hazatér, örvend a bús
Kisírt szemedet emeld az égre
Sóhajts fel lassan: köztünk vagy végre.

Én hiszerm és tudom,
Hogy ő a Megváltó,
Akire vártunk, az Örömhír hozó...

Számoltuk sorra a múló napokat
A reményen kívül semmink nem maradt
De most hogy ő szólít, mondja a nevedet
Érzed, micsoda erő a szeretet.

Ünnepe forró, asztala dús
A vándor hazatér, örvend a bús
Kisírt szemedet emeld az égre
Sóhajts fel lassan: köztünk vagy végre!

Én hiszerm és tudom,
Hogy ő a Megváltó,
Akire vártunk, az Örömhír hozó...