2011. április 18., hétfő

A Csodaszarvas legendája...

Blogtársamnak...

 … Ennek elõtte sok ezer esztendõvel, messze keleten élt egy híres hatalmas fejedelem. Nimród (Ménrót) volt a neve. Ez a Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két deli vitéznek, akiknek maradékai a hunok és magyarok. Amíg legénnyé serdültek, együtt vadásztak édesapjukkal, majd Nimród megöregedett, ketten kalandozták be hazájuk földjét: minden szegét-zugát ismerték annak. Egyszerre csak elfogta a vágy mindkettõnek a szívét: túlmenni az ország határán, hadd lássák, mi van ott. Fölkerekedtek ötven-ötven válogatott vitézzel, s vadászgatás közben elkalandoztak messze, messze, az országuk határán túl. Szemük, szívük eltelt gyönyörûséggel. Rengeteg erdõk, végtelen rónaságok, amerre mentek. Nagy csordákban csatangoltak a mindenféle vadak. Külön-külön fogtak egy-egy vadat, s úgy vették ûzõbe. Egyszer aztán egy szarvason akadt meg a szemük: csodaszép állat volt, nem láttak még ehhez hasonlatost. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, és lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengõ nádszál: a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet. Ûzõbe vették ezt a csodaszép szarvast, vágtattak utána, mint a sebes szél, nyomukban a vitézek. Hol eltûnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta csalogatta Hunort és Magyart. Reggeltõl estig kergették a szarvast, de hiába, alkonyatkor eltûnt egy ingoványos helyen, sûrû nádas rejtekébe. Soha többé nem látták. De ha a csodaszép szarvast meg sem foghatták, elvezette ez õket olyan szép földre, amilyent még nem láttak. Gyönyörû sziget volt ez: körös-körül rengeteg erdõk és folyóvizek. Övig gázoltak fûben, virágban.

   Már több napja voltak a szép szigeten s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem láttak. Fölkerekedtek hát, hogy nézzenek széjjel. Velük volt a száz vitéz. S ím, amint bolyonganak a nagy rónaságon, egyszerre csak szemük, szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány táncolt karikába-körbe, csörgedezõ forrásnak a tövén. Szépen összefogództak – lehettek százan, ha nem többen – s úgy keringtek körbe, a kör közepén pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettõ, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Összenézett Hunor és Magyar, a többi vitéz is, semmit sem szóltak, de egyet gondoltak: hirtelen közrefogták a leányokat, ki-ki egy leányt fölkapott a nyergébe s azzal elvágtattak sebes szélnél sebesebben. Hunor és Magyar azt a két leányt kapták fel nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Még aznap nagy lakodalmat laktak: egyszerre volt a lakodalma Hunornak, Magyarnak s a száz vitéznek. És megáldá Isten a frigyüket. Szaporodtak ivadékról ivadékra. És telt, múlt az idõ, eltelt vagy száz esztendõ, s Hunor és Magyar nemzetsége úgy megsokasodott, hogy nem volt elég tágas a szép sziget. Új hazát kellett keresniük.

   Az új haza sem volt elegendõ már száznyolc nemzetség után, megint új hazát kellett keresniük. A hun nemzetség vezérei azt javallották, menjenek nyugat felé, a magyar nemzetség vezérei, hogy menjenek vissza a régi hazába, honnét Hunor és Magyar elszakadtak. Végezetül is abban maradtak: a hunok menjenek nyugatnak, s ha elég nagy földet találnak, adják hírül, s utánuk mennek. Így kerültek a hunok a Kárpát-medencébe, és a magyarok elvándoroltak kelet irányába.


  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése